SÁSKAJÁRÁS
A vándorsáskák alapvetően magányos állatok. Egy darabig. Aztán hopp, hirtelen megsokasodnak, s letarolnak mindent. Hogyan?
Számos állatfaj rendelkezik olyan tulajdonsággal, hogy az egyébként gyér egyedszámú populáció egyszer csak hirtelen felduzzad, s az adott faj "hadai" járják, falják végig a vidéket. Hazai vonatkozásban ilyen pl. a pocok. Ezt a hirtelen megsokasodást szakkifejezéssel gradációnak nevezzük. A vándorsáska (Schistocerca gregaria) különösen hírhedt e képességéről, hiszen csak akkor vesszük észre a jelenlétüket, amikor megsokasodva végigzabálnak mindent, ami zöld. Az ókor óta rettegett fenevadnak számít azokon a térségeken, ahol egyébként is közönséges, ám ideje nagy részében ártalmatlan, magányos növényevő.
Élete meglehetősen érdekes, és persze gazdasági jelentősége okán mára elég jól ismert is. A sáskajárás hazánkban sem ismeretlen fogalom, ám ritkaságszámba megy (Réthly Antal hazai éghajlati viszonyokat, eseményeket feldolgozó történeti munkájában találunk 1336-ra vonatkozó feljegyzést, később pl. 1907-ben volt egy nagy sáskajárás a Hortobágyon, persze sok feljegyzés van közbülső időkből is; valamint, talán sokan emlékszünk is rá, 1993 nyarán a kiskunsági Tatárszentgyörgy közelében.)
A vándorsáskák alapállapotukban tehát magányosan legelésző békés rovarok, félénkek, s csak éjjel repülnek. A csapatban élő sáskák nem félősek és nappal repülnek (az égbolt polarizációja alapján tájékozódva, mint megannyi rovar). A naponta egy sáska által elfogyasztott élelem megfelel a sáska súlyának (40 gramm), ez egyáltalán nem sok. Évente kettő-öt generációjuk lehet, s igen gyorsan sokasodnak. Egy magányos nőstény sáska mintegy 100 petét rak.
Miként képesek ezen állatok megváltoztatni alapvető viselkedésüket? Miként válhatnak magányos zöldessárga bocikból tömegesen támadó barnásvörös kergemarha-csordává?
Amikor egy átlag sáska éldegél, általában nem találkozik más sáskákkal, csak párzás idején. Azonban, ha az életfeltételeik kedvezőek, (kísérletileg igazolták, hogy amennyiben azonos mennyiségű táplálék helyileg koncentráltan, egy kupacban áll rendelkezésükre, néhány óra alatt a magányos sáskák elkezdenek átalakulni csapatossá; ha ugyanez az élelemmennyiség több adagban elosztva van jelen, nem alakulnak át), igen gyorsan megindul a társas életmód felvétele.
A kutatások szerint az elsődleges ok, ami miatt a magányos, fiatal zöld sáskák csapatossá válnak és megsokasodnak, az maga a társaság. Az előbb említett koncentráltan található élelemforrás esetében logikus, hogy közel kerülnek egymáshoz. Képzeljünk el mondjuk harminc zöld sáskát, amelyek legelnek, s egyszer csak legelés közben nekiütköznek egy másik zöld sáskának. Ezt követően lezajlik még 3-4 ütközés, s a puszta érintés hatására a zöld sáskák elkezdenek barna sáskává alakulni. Kísérletek szerint még az is elég, ha papírgalacsinokat nyomkodnak a zöld sáska lábához, a lényeg tehát az érintés. Az érintés hatására az anyagcsere-folyamataik megváltoznak, s így szépen bebarnulnak. Vedléseik során a változás csak fokozódik. Ahogy sokasodnak, további változások állnak be a testműködésükben. Olyan feromonokat, illó anyagokat választanak ki, melyek újabb és újabb sáskákat vonzanak a már meglévők mellé. Vagyis, ha néhányan összegyűlnek, ez már önmagában beindít egy ördögi kört további egyedek csapatba vonásával, s minél többen lesznek, annál gyorsabban nő a csapat. A sáskák belében élő szimbióta baktériumfaj (Pantoea agglomerans) kétféle, feromonként működő vegyületet állít elő: guaiacol-t és fenolt. Az előbbi megtalálható a sáska ürülékében, s ha a megszáradt ürüléket víz éri (eső pl.), a guaiacol felszabadul, a szagra többek odagyűlnek... (Kísérletileg eltávolították a sáskák bélbaktériumait, s az így keletkezett "szagtalan" ürülék hatástalan volt a másik sáskákra.)
 A következő lépés a szaporodás feletti hatalomátvétel. A nőstény sáskák kiválasztják a megfelelő talajt a peterakáshoz, s amikor lerakják a petéiket egy földbe vájt kis üregbe, a petéket egy habszerű anyaggal vonják be, hogy megóvják őket a kiszáradástól. Ez a hab a csapatban élő anyától, vagy magányos anyától és csapatban élő apától származó peték lerakásakor más összetételű, mint a mindkét szülő által magányos típusú egyedeknél. Kísérletileg eltávolították a csapatos anya petéiről a védőhabot, s a nedvességet mesterségesen fenntartva keltették ki a petéket, azonban magányos típusú fiatalok keltek ki a petékből; s a kísérletet megfordítva, ha csapatos anya habját átrakták magányos anya előzőleg megtisztított petéire, a magányos anya gyerekei is csapatossá fejlődtek kikelésükre. Egyelőre nem sikerült azonosítani, mi az az anyag a habban, amely befolyásolja a fejlődést (ennek a felfedezése óriási fegyver lenne a vándorsáskák pusztításával szemben).
A fenti információkhoz fontos még tudni, hogy a sáskák testén speciális kémiai receptorokat tartalmazó szőrszálak vannak, ezek mind a peterakáshoz alkalmas talaj, mind a megfelelő táplálék kiválasztásában jelentős szerepet játszanak. Ezen érzékelési mód segítségével képesek elkerülni a számukra kellemetlen hatású vegyi anyagokat is.
Jelentőségükhöz néhány adat: a vándorsáskák akár a szárazföldek 20 százalékán is jelen lehetnek gradációk idején, Ázsia és Afrika nagy részét érinthetik, sokhelyütt letarolva az élelmiszernek szánt növényzetet. Egy-egy rajban négyzetkilométerenként 40-80 millió egyed lehet! A rajok naponta 150-200 km-t repülhetnek, de az 1987-89-es nagy sáskajárás során az afrikai Mauritániából 10 nap alatt egészen a karibi szigetvilágig eljutottak sáskák - nyilvánvalóan a szél is besegített ebben. Generációnként tíz-tizenhatszorossá növekedhet a sáskaállomány, egy sáska 3-6 hónapot él. A mai újvilági sáskák legközelebbi rokona az afrikai vándorsáska, kutatások szerint mintegy ötmillió éve kerültek át az őseik Amerikába.
Veszedelmessé válni képes, ám mégis csodálni valóan izgalmas életmódú állatok a vándorsáskák, akikről még nagyon sokat kell megtudnunk, hogy megfelelően visszaszoríthassuk káros hatásukat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
z oldalon minden saját keresés, gyűjtés, ezért a tartalomból akármit, egy cikket, többet, képet tilos elvinni! A modulokban mindenhol ott a forrás. Az oldaldolgai (design,ikon) teljesen sajátok. Az oldal versenyre készült.
A következő lépés a szaporodás feletti hatalomátvétel. A nőstény sáskák kiválasztják a megfelelő talajt a peterakáshoz, s amikor lerakják a petéiket egy földbe vájt kis üregbe, a petéket egy habszerű anyaggal vonják be, hogy megóvják őket a kiszáradástól. Ez a hab a csapatban élő anyától, vagy magányos anyától és csapatban élő apától származó peték lerakásakor más összetételű, mint a mindkét szülő által magányos típusú egyedeknél. Kísérletileg eltávolították a csapatos anya petéiről a védőhabot, s a nedvességet mesterségesen fenntartva keltették ki a petéket, azonban magányos típusú fiatalok keltek ki a petékből; s a kísérletet megfordítva, ha csapatos anya habját átrakták magányos anya előzőleg megtisztított petéire, a magányos anya gyerekei is csapatossá fejlődtek kikelésükre. Egyelőre nem sikerült azonosítani, mi az az anyag a habban, amely befolyásolja a fejlődést (ennek a felfedezése óriási fegyver lenne a vándorsáskák pusztításával szemben).