Magyarország az az ország, melynek ezeresztendős történelmi határait a Kárpátok hegykoszorúi jelölik ki, így hazánk historikus szeizmicitása tulajdonképpen a Kárpát-medence földrengéstörténete.
Az első ismert földrengés a hajdani Savaria (a mai Szombathely) városát döntötte romba 456. szeptember 7-én. E tényt a Ravennai Krónikák örökítették meg, melybe általában csak Róma és Bizánc ügyei szerepelnek, s csak kivételes esetben kaptak helyet a provinciákból származó híradások. Ebből következtethetünk a földrengés súlyosságára.
A következő évszázadokból egészen a XV. századig sajnos csak igen bizonytalan ismereteket tartalmazó forrásokat ismerünk. Viszonylag gazdag megfigyelési anyag áll rendelkezésünkre az 1443. június 5-i Zólyom-megyei földrengésről, amely súlyos károkat (I=VIII) okozott Selmecbányán, de e rengés épületrongáló hatása elérte még Szilézia városait és Krakkót is.
A legismertebb földrengés minden bizonnyal az 1763. június 28-án keletkezett katasztrofális komáromi rengés, mely a városban tetemes rombolást végzett (I=IX) s több mint 60 ember halálát okozta.
Ezt követően az 1810. január 14-én Mór térségében kipattant I=VIII epicentrális intenzitású földrengés a legnevezetesebb, melyről a tudományterület korabeli legrangosabb tudományos értekezését készítette el Kitailbel Pál és Tomtsányi Ádám 1814-ben, elsőként alkalmazva az izoszeizta fogalmát az azonos erősséggel megrázott terület kijelölésére.
Az Érmelléken 1834. október 15-én keletkezett I=IX fokú földrengés sajátossága egyrészt az epicentrális területen okozott földfelszíni változások, másrészt az É-i irányban történt kiemelt energia-kisugárzás, melynek következtében súlyos épületkárok keletkeztek Észak-Magyarországon (pld. Kassán), s a rengést észlelték Lembergben és Krakkóban is.
Ezt követően 1858. január 15-én, a Kis-Kárpátok É-i végénél, Zsolna környékén lépett fel I=VIII erősségű földrengés, mely különösen ÉNy-i irányban, Szilézia területén okozott jól észlelhető megrázottságot.
A fenti forráshelyek mellett, a Kárpátok DK-i kanyarulata (Háromszéki-havasok és a regáti Vrancsaföld) egy olyan forrászóna, mely időről időre a térség legerősebb földrengéseit kelti.
Épp a XIX. század elején, 1802. október 26.-án keletkezett az a I=IX-X epicentrális intezitású földrengés, melyről már gazdag megfigyelési anyag áll rendelkezésünkre. Minthogy ez utóbbi rengés – szemben a korábban említettekkel – nem a földkéreg felső részében, hanem kb. 100 km-es mélységben keletkezett, M=7.2 értékre becsült magnitudójával a Kárpát-medence legerősebb földrengésének tekinthető.
Érdekessége még e forrászónának, hogy ÉK-DNy irányban jóval erősebb az energia-kisugárzása, mint ÉNy-DK irányban, vagyis Erdély irányában a megrázottság gyengébb. Ennek ellenére a középkortól kezdve egészen napjainkig számos erdélyi település szenvedett az itt kipattant földrengések hatásától.
A XX. században a medence központi részén keletkezett kecskeméti (1911. július 8) és dunaharaszti (1956. január 12) földrengések keltettek érdeklődést, melyek mindkét esetben M=5.6 (műszeres) magnitúdóval az epicentrális területen egyaránt I=VIII fokú megrázottságot okoztak.

Forrás: ITT