Vannak, akik 2100- ra jósolják a világkatasztrófát. Azt állítják, hogy pontosan ugyanaz történik majd, mint 251 millió évvel ezelőtt, a paleozoikum utolsó, permnek nevezett szakaszában, amikor a gigantikus tűzhányókitörések következtében bekövetkezett globális felmelegedés elpusztította az életet a Földön.

Akkor elég volt ehhez, hogy az addigi hőmérséklet 6 Celsius-fokkal emelkedjen, 2100-ra viszont 7–10 Celsius-fokos felmelegedéssel számolnak a tudósok.
Ennek következtében megváltozik majd a tengeráramlások iránya, megszűnik a Golf-áramlat, amely kedvezően hat Európa éghajlatára, és a csapadékot hozza számára. A most termékeny területek fokozatosan kiszáradnak, nem lesz termés. Az üvegházhatás miatt elpusztulnak a vizekben a planktonok, majd a halak.
Hatalmas árvizek, földrengések várhatók. Mindez összességében élelmiszer- és vízhiányhoz, tömeges népvándorláshoz és a létező társadalmi rendszerek összeomlásához vezet.

A Pentagon 2004-es titkos, de kiszivárogtatott katasztrófa- forgatókönyve államok közti véres konfliktusokkal számol, amelyek gyorsabban és biztosabban kipusztítják az emberiséget, mint az éhínség.
Maci Laci halálos tanyája Időzített bombákon sétálunk – figyelmeztetnek a geológusok, akik azt állítják, hogy a szupervulkánok beláthatatlan következményekkel járó kitörése öt-tízszer olyan valószínű, mint az, hogy Földünk aszteroidával ütközik össze (mert ez sem zárható ki).

„Éppúgy, mint az atomháborúra, egy, hatását tekintve szinte azonos szupervulkán-kitörésre is fel kellene készülnie az emberiségnek” – sürget Stephen Parks professzor, az angliai Bristol egyetemének kutatója.
A Maci Laci kalandjait megelevenítő bájos amerikai rajzfilmsorozat színhelye, a csodás szépségű Yellowstone Nemzeti Park egy szupervulkánon nyugszik, amely az elmúlt 2 millió év során háromszor jött működésbe. Minden kitörést megközelítőleg 600 ezer éves nyugalmi állapot követett, az újabb erupció valamikor most esedékes. Hogy pontosan mikor, a tudomány képtelen meghatározni.

A Yellowstone kitörése, amely tulajdonképpen kitörések hetekig tartó sorozata lenne, általános lehűléshez, az pedig – egy sor egyéb katasztrófa mellett – éhínséghez vezetne.
Egy jóval kisebb erupció, az indonéziai Tambora vulkáné 1815-ben olyan markáns klímaváltozásokat idézett elő, hogy a nyár kellős közepén New Yorkban fagyott, New Englandben havazott, és a következő évben is elmaradt a nyár.
Mivel a Yellowstone erupciója során a légkörbe jóval nagyobb mennyiségű szén-dioxid, nitrogén, kén-dioxid, fluor- és klórhidrogénsav-gőz kerülne, a nyár akár évtizedekig is elmaradna. Európa területének túlnyomó részét csaknem egész évben hó borítaná, és az emberek nem látnák az éltető Napot.

„Ahogy megszoktuk, hogy Krisztus előtti és Krisztus utáni időkre osszuk az időszámításunkat, úgy meg kell majd tanulnunk a »Yellowstone előtt« és »Yellowstone után« használatát” – hangzott el az angol BBC televízió nemrég bemutatott Szupervulkán c. dokumentumfilmjében.
De nemcsak a Yellowstone fenyeget: egész sor hasonlóan veszélyes szupervulkán létezik bolygónkon.
A geológusok szerint az új-zélandi Mount Taupo készen áll egy újabb kitörésre, de ugyanezt mondják a világ legnagyobb szupervulkánjáról, az indonéziai Tobáról is. A Toba utoljára 73 ezer évvel ezelőtt tört ki, 1000 köbkilométer hamut lökve a légkörbe, amely blokkolta a napsugárzást, és újabb jégkorszakot okozott.

„Minden bizonnyal ki fog törni egy szupervulkán – vélekedik az egyik legavatottabb szakember, Ray Cas, a Monash Földrajztudományi Egyetem professzora –, ez bekövetkezhet 50 éven belül, de akár több ezer év múlva is, azonban előbb-utóbb megtörténik. Miről árulkodnak a patkányfogak?
Nem is kell szupervulkán, a Föld maga semmisíti meg felszínén az életet – állítja Heidi Ledford, az amerikai Berkeley egyetemének munkatársa.
„A Föld keringési pályája pusztulásra ítél bennünket” – ez lehetne a mottója 2005-ben publikált tanulmányának.
Lényege: bolygónk hosszú lejáratú ciklusokon megy keresztül, melyek során felszínén drasztikus változások történnek. Ennek oka, hogy a Föld mozgása nem egyenletes. Az elmélet nem új.
A klímatörténeti kutatások során rendre felmerült a kérdés: vajon mivel magyarázhatók a rendszeresen visszatérő eljegesedési periódusok? A megoldás már 1920-ban megszületett. Milutin Milankoviç szerb geofizikus (1876–1958) fejtette ki elsőként (egy 19. századi skót tudós, James Croll munkájára támaszkodva), hogy bolygónkon ciklikusan hatalmas változások követik egymást, melyeket három hatás vált ki: a változó Nap–Föld távolság, a Föld forgástengelyének ingása és a forgástengely változó szöge. Maguk ezek az ingadozások aránylag nem tartanak hosszú ideig, de hatásuk évmilliókban számolható.

Heidi Ledford úgy véli, hogy kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá Milankoviç teóriáját. Ezek azoknak a rágcsálóknak a fogai, amelyeket immár negyven éve gyűjtenek Spanyolországban. Hangyaszorgalommal eddig 80 ezret sikerült összeszedni, főleg a folyóparti földek szorgalmas átszitálásával. A leletek kora 24,5 és 2,5 millió év között mozog. Jan van Dam, az utrechti egyetem kutatója a fosszíliák alapján azt vizsgálja, hogy milyen fajok éltek az egyes periódusokban, és a kipusztulás két különböző ciklusát sikerült megkülönböztetnie. Az első ciklus 2,4–2,5 millió évenként ismétlődik, a másik 1 millió évenként. Mindegyik ciklus alatt átlagosan 30 százalékkal lecsökkent a rágcsálók állománya. Közel a gyilkos ciklus!
Donald Prothero, a Los Angeles- i Occidental College munkatársa vitatja, hogy a Spanyolországban talált őskori rágcsálók fogaiból az egész élővilágra vonatkoztatható, messzemenő következtetéseket lehetne levonni.
Anthony Barnosky, a Kaliforniai Egyetem paleontológusa is kétségbe vonja, hogy minden esetben globális következményekről lett volna szó. „Az az ingadozás, amely Spanyolország területén ölt, Utah-ban segíthette az életet” – állítja.

Abban pedig főleg a laikusok értenek egyet, hogy az a 30 százalék nem sok, és főleg, hogy „az ember nem rágcsáló”, rá nem kell, hogy vonatkozzanak a rágcsálókra érvényes megállapítások. Igen ám – veti ellen a másik tábor –, de a rágcsálók, főleg a patkányok a legszívósabb, legalkalmazkodóbb élőlények közé tartoznak! Van Dam szerint a 2,5 milliós ciklus már „kritikus fázisába lépett”.

A kipusztulástól egyelőre nem kell félni, több tízezer év választ el tőle – nyugtat meg. Az éghajlati viszonyok az utolsó 3 millió év során jelentősen megváltoztak. Az Északi-sark hósapkájának keletkezése óta a klimatikus rendszer minden alkalommal másképpen reagál. „Így aztán nagyon nehéz megjósolni, mit hoz ez a ciklus” – mondja van Dam.

Forrás: ITT